Nemrég olvastam egy tanulságos történetet, így hangzik:
„A szomszéd utcában van egy barátom, ebben a nagy és végtelen városban, de a napok múlnak és a hetek szaladnak, és mielőtt észrevenném, eltelik egy év. És soha nem látom régi barátom arcát, mert az élet egy gyors és rettenetes versenyfutás. Ő tudja, hogy most is éppúgy kedvelem, mint akkoriban, amikor még becsengettem hozzá. És ő hozzám. Akkor fiatalabbak voltunk, most pedig elfoglalt, fáradt férfiak vagyunk. Belefáradva abba az ostoba játékba, hogy nevet szerezzünk magunknak. "Holnap" mondom, "felhívom Jimet. Csak azért, hogy tudja, gondolok még rá." De eljön és elmegy a holnap, és a távolság köztünk csak egyre nő. A szomszéd utcában! – és mégis mérföldekre. És akkor táviratot kaptam, "Jim ma meghalt." Ez az, amit végül kapunk és megérdemlünk. Egy elveszített barátot a szomszéd utcában.”
Milyen sokan vagyunk, akik ebben a történetben magunkra ismerhetünk. Talán nem csak a barátainkat hanyagoljuk el, hanem a szüleinket, nagyszüleinket, a saját gyermekeinket, párunkat is. Végig sem gondolva, hogy a munkában szerzett név és dicsőség elszáll, de ha elveszítünk valakit, aki egykor nagyon fontos volt számunkra, olyan maradandó hiányérzet és lelkifurdalás lesz úrrá bennünk, amivel nehéz megküzdeni, és amit nem tudunk helyrehozni soha többé.
Túrmezei Erzsébet örökérvényű sorai jutottak eszembe:
„Elfut az alkalom, elfut az életünk.
Ma még szolgálhatunk, ma még szerethetünk.
Ma még bocsánatot kérhetünk, adhatunk,
egy-egy kedves kezet ma még megfoghatunk.”
Sokszor úgy gondoljuk, nem kell kimondani, a másik tudja, érzi, mit gondolunk. Pedig nagyon fontos, hogy ha szeretünk valakit, ezt merjük megmondani neki.
Nyújtsuk ki a kezünket, és mondjuk meg a másiknak, hogy mit jelent a számunkra. Ne várjunk a megfelelő időpontra, mert lehet, mire eljön, már túl késő lesz.
Fontos, hogy közel maradjunk a barátainkhoz és a családunkhoz, mert ők segítettek abban, hogy azzá legyünk, amik ma vagyunk.
Minden embernek arra jut ideje, amit fontosnak érez, amire időt szán. Ne essünk abba a hibába, hogy a divat után loholva az örök emberi értékeket a sor végére hagyjuk.
Ha élnek a nagyszüleink, a szüleink, adjunk hálát érte, és látogassuk őket gyakran. Nem tudhatjuk, meddig lesznek még itt, minden percet ki kell használni, mert utána már túl késő lesz. A koporsó fölött sírva már nem változtathatunk semmin.
Ha van családunk, gyermekünk, élvezzünk mindet pillanatot, amit velük tölthetünk. A gyermekek megnőnek, elkezdik élni a saját életüket, és egyedül maradunk. Ha az általunk mutatott példa rossz volt, akkor is követni fogják. A tetteink sokkal jobban nevelnek, mint a szavaink.
Nem tudhatjuk, mit hoz a holnap, ezért éljünk annak tudatában, hogy ma van a legjobb alkalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm a látogatásodat!
Danke für Deinem Besuch!